19. nap – Nasbinals – Saint-Côme-d’Olt

 

Nasbinals története is Julius Caesar idejéig nyúlik vissza. A 11. századi román stílusú Église Sainte-Marie központi helyen áll, gyönyörű nyolcszögletű harangtornyával.

Kettő előtt már megérkeztem, és egyenesen a tavaly bevált, a Nadal (helyi Caminós egyesület) által fenntartott szálláshelyre mentem.

Az önkéntes éppen teregette a lepedőket, és mondta, hogy van hely, de csak háromkor nyitnak. Addig tegyem le a hátizsákomat.

Elsétáltam hát a templomhoz. Látszik a díszítésein, hogy nagyon régi. Szokás szerint imádkoztam, röviden hálát adtam, és utánam máris bezárták a templomot.

Emlékeztem, hogy két nagyon jó kis bolt van a városban: egy pékség, ahol most egy bagettet és egy croissant-t választottam,

és egy „épicerie”, amely nagyon finom helyi termékeket árul. Volt dobozos aligot, és egy csomag virslivel együtt kitűnő, ízletes vacsorám lett.

A szállás jól felszerelt konyhájában megmikrózva szinte vetekedett azzal, amit étteremben ettem.

Háromra már egy kisebb csoport zarándok várakozott a regisztrációra. Pierre, a kedves önkéntes nagy hangon keresgélt:– Où est Georges?(Ez én vagyok.) Mert emlékezett rá, hogy én érkeztem először.

És képzeljétek el: megint ugyanabba a szobába kerültem, és ugyanabban az ágyban aludtam, ahol tavaly.

Ma igyekeztem időben összekészülni, sikerült is: 5:20-kor elindultam. Ma elég hosszú az etap, és ahogy emlékszem, elég változatos is. Tegnap sikerült a szállásfoglalás, nem kell sietnem. A meteorológia mára kiadós esőt ígért.

A tehenek nálam is korábban kelnek.

A lovak pedig már várták a takarmányukat az út mellett.

Ezeken a kis labirintusokon kell bemenni, amikor legelőt keresztez az útvonal. A tehén nem tudná bevenni a kanyarokat.

Van, ahol kapu van.

Bükkfasorok, facsoportok. Valószínűleg lenne itt erdő, ha nem legeltettek volna folyamatosan évszázadokon át.

Egy karámban a bikákkal – de mégis biztonságban érzem magam. A pamplonai társaikkal ellentétben ők hozzá vannak szokva a zarándokokhoz.

Romos tanya.

Aubrac előtt áll a Három Püspök Keresztje.

 Ez a felirat díszíti:

„Csendben és magányban az ember csak azt hallja, ami igazán lényeges.”

Aubrac község a pusztaság közepén fekszik. Egykor fontos megállója volt a zarándokútnak, zarándokkórház is állt itt. A templom harangjának neve: „Az elveszettek harangja”. Ködös időben az Aubrac-fennsíkon eltévedt zarándokoknak harangszóval jelezték a falu irányát.

Az egykori jelentős és befolyásos apátságból kevés maradt meg. A különálló toronyban ma hangulatos zarándokszállás működik.

Ahogy a falut elhagytam, rákezdett a beígért eső. A nap második felét aztán fényképekkel kevésbé dokumentáltam, mert a telefont az eső elől egy zacskóba csomagolva a mellényem zsebébe tettem.

Amikor elérjük a fennsík szélét, van egy hely, amelyet egy tábla így jelöl: „A pokol vége”.„Ezen a horrorral és hatalmas magánnyal teli helyen…” – így írják le az ősi szövegek a vidék átszelését.

El lehet képzelni, mekkora megkönnyebbülést érezhettek a zarándokok, amikor lenéztek a Lot völgyére. Most azonban nem lehetett lelátnI a ködtől.

Saint-Chély-d’Aubrac-ban álltam meg egy bárban dél körül. Audreyvel és Antoine-nal találkoztam itt, akik szintén Nasbinalsból indultak. Audrey gyorsan megy, de hosszú pihenőket tart, így ma háromszor is utolértem.Ittam egy teát, és a hátizsákból elővett szendvicsemet ettem meg.

Újra megtapasztaltam: lehet bármilyen jó az esőkabát, csak idő kérdése, hogy vizes legyél.A mai nap legfőbb szépségét talán éppen a nehézsége adta.

Ma az aubraci legelők hangjait, illatait és színeit viszem magammal, és a menedékhely falára írt gondolatot:

„A boldogság az egyetlen dolog, amely megsokszorozódik, ha megosztjuk.”