68. Nap. Finisterre-Santiago pihenőnap

 Erre az éjszakára a Por-Fin magyar albergue-be foglaltam ágyat, tegnap beszéltem meg Arankával, a tulajdonos lányával. Egyenesen ide igyekeztem.

Ez a szállás a magyarok találkozóhelye. Most is két magyar házaspárral találkoztam, és itt volt Jack is, aki otthonról az EB-kártyáját várja ide.

Nem hiszitek el, de sokadszorra is már ezen az úton ugyanazt az ágyat kaptam, ahol korábban aludtam. Varázslat 💫✨

Kedvelem ezt az otthonos kis szállást, egy kis darab Magyarország. Erika, az önkéntes, is szuper kedves volt, segített a másnapi buszjegy-vásárlásban is.

Délutáni zuhany és pihenés után tettem egy kört a városban. A két éve Sóniával kipróbált tengeri menüs étterem most zárva volt. Beszéltem a fiúkkal, aztán a szupermarketben vettem ismét a kedvencemet: Cézár-salátát és egy mikrós lasagnét.

A szálláson vacsoráztam, Jack megkínált vörösborral, én pedig egy kis szőlővel tudtam viszonozni. Mesélte, hogy a szél lelökte egy szikláról, és szerzett pár zúzódást. El tudom képzelni, tegnap én is éreztem az erejét.

Jól esett éjszaka a hosszú pihenés, nyolckor lefeküdtem és hétig aludtam — ilyen már régen volt.

Nyolckor elindultam még sötétben a félsziget csúcsán lévő világítótoronyhoz és a „0” kilométerkőhöz.

Virradat előtt értem oda, és szerencsére láthattam egy utolsó, csodás napkeltét ezen a Caminón.

Működött a világítótorony reflektora, a ködkürt most nem.

Szokás szerint készítettem képet az utolsó kőnél. Ha a két hónapos vándorlásom itt véget is ért, a zarándoklatom igazából a Katedrális miséjével ér majd véget — még ez hátra van.

A 11:45-ös buszra váltottam jegyet, három óra a menetidő, mert a busz végig lemegy a tengerparti városokon keresztül délre. Szép út.

Még volt addig egy kis időm, beültem egy kávéra és sütire a magyar cukrászdába, a Balidorba. Még Eszterházy-tortájuk is van, én egy áfonyás-túróst kóstoltam.

A buszmegállóban várakozva összefutottam egy magyar házaspárral, akik ugyanott aludtak, ahol én is. Beszélgetni kezdtünk, meséltük egymásnak az útjainkat. Megkérdezték: „És most hogyan tovább? Mi a következő terv?”                 Őszintén szólva, még nem tudom. Jövőre talán önkénteskedés valahol? Vagy egy újabb Camino? Esetleg mindkettő?

Most még idő kell ahhoz, hogy a sok élmény és benyomás bennem is helyére kerüljön. Ahogy a cukrászda falán olvastam:

„Azt hiszed, vége van? A java még csak most jön…”