65. Nap. Negreira-Olveiroa

 A középkori zarándokok sokan nem indultak haza azonnal Santiago de Compostelából, hanem továbbmentek az Atlanti-óceán partjáig, Finisterrébe. Most én is megteszem ezt a kis befejező szakaszt.

Úgy tartották, hogy ott van „a világ vége” – Finis Terrae –, ahol a föld és a tenger találkozik. Az út végén gyakran megmártóztak a vízben, elégették zarándokruhájukat, és ezzel jelképesen megtisztultak, új életet kezdtek. A parton kagylókat is gyűjtöttek, amelyek Szent Jakab jelképeként váltak ismertté: ezekkel bizonyították otthon, hogy valóban eljutottak Santiagóba, és beteljesítették zarándokútjukat.

Egy másik gyönyörű halászfalu is fekszik az óceán partján, egy napnyi járóföldre Finisterrétől: Muxía. Én most ezt az utóbbit vettem célba, és onnan fogok átmenni oda, ahol majd végleg befejezem az idei utamat, a nullás kilométerkőnél.

1.00 előtt öt perccel érkeztem a negreirai szálláshoz, és egykor nyitottak. Elsőként értem oda, így a kedvenc ágyamat foglalhattam el: az ajtó közelében, konnektorral a mellette.

Szép, korszerű ez a szálláshely ,földszintes ágyakkal.

Most különösen örültem, hogy van szárítógép. A zoknikat kimostam, és az összes ruhámat betettem a szárítógépbe egy normál programra.

A cipőhöz pedig kaptunk újságpapírokat kitömni. Fantasztikusan jó módszer: este még egyszer kicseréltem, és reggelre szinte teljesen száraz volt belül a cipő.

Hiába a térd alá érő poncsó – az egész napos esőben csak idő kérdése, hogy a nadrág elkezdjen működni a „közlekedő edények elve” szerint. A víz szépen felkúszik rajta, lassan, de biztosan, egészen a derekadig.

A város szép, de a szállás jól kint fekszik a város végén, ezért odafelé vettem ennivalót a Gladis-ben, hogy ne kelljen visszajönni.

Reggel még gyengén szemerkélt az eső, amikor elindultam. Később szerencsére elállt, és már csak a fákról csöpögött a víz.

A kis fejlámpámat, amit nagyon szeretek, még nem mutattam. Pici, egyszerű darab, egyenruhapénzből vettem. Három fokozatú fehér fénye van, és egy piros is – USB-ről tudom tölteni.

Minden nap használtam, reggel legalább két órán keresztül. Ahol az út szélén kell menni, ott a piros fény is nagyon hasznos.

Tíz óra körül már nagyon vártam, hogy egy bárhoz érkezzek – minden szembejövőtől megkérdeztem, látott-e kávézót. Rossz időben valahogy még jobban vágyik az ember a tűzhely mellé, ha nem is annyira, mint tegnap.

Santa Marinában tavalyelőtt szálltam meg ebben az albergében, ami egyben bár is. Tudtam, hogy a szemben lévő épület konyha és ebédlő egyben. Vettem egy teát, és beültem szárítkozni ebbe a helyiségbe, megettem hozzá a maradék ennivalómat. 

A galíciai táj egyik legsajátosabb látványa a hórreo – a magas lábakra épített terménytároló, ami úgy néz ki, mint nálunk a góré. Itt nagyon sokkal találkozom.  Ezek kőből készültek, nemcsak a terményt védték a rágcsálóktól, hanem ma már Galícia ikonikus jelképeivé váltak – láttam a városban olyan buszmegállót is, amit hórreó alakúra építettek.

Egy helyen nagyon sok ilyen kősír van; a tábla szerint i. e. 3000-ből származnak. Olyasmi, mint nálunk a halomsírok.

Aztán rövidesen el is értem az olveiroai hídhoz. Ebben a faluban lesz ma a szállásom.