4. Nap Azole-Charlieu

 

Az erdőből kiérve messziről megpillantottam már Propières-t, az egyetlen nagyobb városkát a mai szakaszon. Valaha bányászkodás folyt itt, galenitbánya (ólomszulfid) működött errefelé. Ma már Bányamúzeum is van itt.

Propières-ben bementem a Supermarché-ba. Ilyen nagyobb üzlettel még Taizé óta nem találkoztam, úgyhogy kicsit feltöltöttem a tartalékaimat. Vettem müzlit is, instant levest, ebédre egy római salátát, meg kis pástétomkonzerveket. Bagettet a kis falvakban is kapok majd.

Propières kisebb városka, újabb kori temploma van, elsőként ezt kerestem fel. Szép a freskója.

Az útikönyvből néztem ki ezt a helyet, hogy itt működik önkormányzati szállás. A várostól kicsit kijjebb, egy kis tó mellett kempingezési lehetőséget is mutat, bár csak júniustól, de majd meglátjuk – gondoltam.

Kisétáltam a tóhoz, kb. 2 km-re van a várostól. Faházak és kempinghelyek vannak kialakítva, de teljesen kihalt volt az egész. Körbesétáltam mindent, végül az egyik faház ajtajában kulcsot láttam, benéztem az ablakon, és láttam, hogy egy lány vasalja a lepedőket.

Mondta, hogy a kemping még zárva van, de van szabad ágyuk, aminek nagyon örültem. Kedves és segítőkész mindenki, akivel eddig az úton találkoztam. Még az ilyen önkormányzati helyeken sem lekoptatni próbálják az embert, mint otthon néha tapasztalom, hanem szívvel-lélekkel igyekeznek megoldani a problémát. És ez itt természetes, ugyanúgy, mint hogy nem dobálják el a szemetet. Az utak mellett egyetlen konzervdobozt vagy PET-palackot sem láttam.

El is kísért az egyik kis faházhoz, amiből reggel költöztek ki, de maradt még benne használatlan ágy. Így nem is a hálóteremben kaptam helyet, hanem egy saját kis faházat kaptam, önálló konyhával és fürdőszobával.

Ismét a tegnapihoz hasonló kényelemben volt részem.

A teraszon fogyasztottam el a szupermarketben vásárolt római salátát, ami nagyon jól esett a hegyes-völgyes nap után.

Kellemes, pihenős, magányos délután volt.

A tegnapinál korábban, fél 7-kor indultam el a szállásról, mivel ma hosszabb utat terveztem. Az útikönyv szerint inkább lejtmenet lesz, ezért mertem bevállalni a 30 km feletti távolságot. Itt egyébként már hatkor világos van, nem kellett még fejlámpát használnom. A mai célom Charlieu. Fel van tüntetve ezen a térképen, így láthatjátok, kb. hol tartok.

Az útpadkán mindig felveszem a láthatósági széldzsekimet.

Ez a hegy, amin átkeltem, vízválasztó is. Burgundia után Rhône-Alpes megyén át Loire vidékére jutottam, ahonnan a folyó már az óceán felé folyik.

Elég rossz a szaglásom, de itt a francia vidék illatai nagyon kellemesek. A kaszált fű illata és a frissen behordott takarmány erős szaga valahogy mégis jóleső érzés.

Aztán a fűrészelt fenyő finom illatát éreztem. Egy kicsi, de korszerű fűrészüzem volt az országút mentén.

A rododendronok is jól érzik itt magukat.

Egy út menti ház előtt éppen egy idős házaspár volt kint. Integettem nekik, és a Bonjour után megkérdezte a férfi, hogy Santiagóba megyek-e. Mondtam, hogy csak Le Puy felé. Nagyon boldogan hívta a feleségét, és beinvitáltak egy narancsra. 

Jeannak és Nettinek hívják őket. Annyira örültek, hogy egy zarándokkal találkoztak, mert ahogy mesélték, három fiuk van, és az egyikük Caminózik. Elő is hoztak egy fényképet róla, ahol hátizsákkal áll, és egy másikat Santiagóban.

Netti süteményt is akart adni az útra, de megköszöntem, és csak egyet kóstoltam meg. Jó ötletet is adtak, hogy Charlieu-ban menjek be a templomba, az atya tud angolul, és biztosan segít szállást találni.

Ez a találkozás megmelengette a szívemet. Annyira megható volt látni, hogy mindenképpen segíteni akartak az utamon, és ismét megerősített abban, milyen jó emberek laknak errefelé.

A mai ebédet, a pástétomos bagettet egy pihenőhelyen fogyasztottam el.

Már Mars előtt jóval elfogyott a vizem. Utána sokáig nem volt település, csak néhány tanya és legelő között vezetett az út egész délután. Végül az egyik tanya házánál nyitva láttam az ajtót, és beköszöntem. Egy tehénészruhás férfi jött ki, és kértem tőle egy kis vizet, mutatva az üres palackomat. Kedves mosollyal elvitte, és telehozta vissza.

Eszembe jutott, hogy pár napja erre tanított Hans, a 70+ éves német zarándok Taizében: ha zarándok vagy, meg kell tanulnod kérni. Ő is sátorral jár, de nem nagyon tervez előre. Az a módszere, hogy ha sátorhelyet keres, odamegy egy ajtóhoz, vesz egy nagy levegőt, és bekopog. Utána pedig valaminek történnie kell. A legrosszabb esetben elküldik, de eddig 99%-ban mindig segítőkészek voltak az emberek.