62. Nap: Arzúa – Santiago de Compostela

 

Az volt a tervem, hogy egy olyan városba jussak el, ahonnan másnap már elérhető távolságra van Santiago.

Arzúa nagyobbacska város, sok szálláshellyel, úgyhogy amikor ide beértem, és a 46 férőhelyes municipális szálláson volt még hely, itt is maradtam.

Már csak felső ágy jutott, de tökéletesen megfelel. Ez a szállás is egy szép, régi, vastag kőfalú épületből lett kialakítva.

Általában egységes a megjelenése ezeknek a felújított szállásoknak: kék nyílászárók és fürdőszobafalak jellemzik őket.

Zuhanyzás és pihenés után elsétáltam a közeli Dia szupermarketbe vacsorát venni.

A kedvencem, a Caesar-saláta lett a mai vacsora, egy kis lasagnéval. 

Amint befejeztem a vacsorát, már indulni is kellett a misére, ami 7 órakor kezdődött a közeli templomban.

Szép zarándokmise volt, áldással és szentelt vízzel. Nagyon sokan voltunk, megtelt a templom.Az oltáron Szent Jakab mint három ábrázolása szerepelt, Az apostol, a Zarándok és a Mórölő

Ez volt eddig a legzajosabb szállásom a két hónap alatt, mivel a szűk utcában pontosan szemben egy bár is üzemel.

De engem ez sem zavart: a szuper füldugóimmal már fél tízkor aludtam, mint a bunda.

Ez a nap is a szép napkelte fényében indul.

Talán ma beérek Santiagóba. Ma sincs egyéb dolgom, mint máskor: csak menni és megérkezni.

Minden nap ilyen egyszerű. És ez boldoggá tesz.

És már itt vagyok annál a bárnál, amelynek sörösüvegből van a kerítése.

Galíciába is megérkezett az ősz.

Szerettem, legelőször is, ezt az utolsó szakaszát az útnak — gyönyörű erdőkön keresztül haladunk.

Az eukaliptusz gyorsan nő, intenzív gazdálkodást folytatnak vele.

Ilyen vágástéri hulladék-kötegeléssel még nem találkoztam.

Jól kiépített az út, már-már kissé mesterkélt: szélesen lekövezve, kiárkolva, műtárgyakkal és 20 méterenként útjelzésekkel.

Az út elhalad közvetlenül a Lavacollai repülőtér mellett.

Ennek a falunak a folyócskájában fürödtek meg a középkori zarándokok a városba érkezésük előtt.

Innen kapta a nevét is: Lavacolla = „fenékmosás”.

Aztán délután egyszer csak elérem El Gozo-t — azt a dombot Santiago előtt, ahol II. János Pál pápa járt, és misézett.

Rengeteg zarándokszállást építettek ide, és erről a helyről lehet először megpillantani a katedrális tornyait.

Innen már csak pár kilométer a belváros.

Gyakran dúdolom magamban a Codex Calixtinus ezeréves camino-indulóját, amit gyakran énekeltünk az úton:

„Ultreia, et suseia…”

„Gyerünk előre és felfelé…”

Erről mindig Weöres Sándor idézete jut eszembe:

„Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.”

A nap végén látom, hogy sokan egymás tenyerébe csapnak: „We made it…”

És értem őket, mert valóban jó érzés, hogy a testünk képes 30 vagy akár 40 kilométert megtenni teherrel, mindenféle körülmények között.

De sokkal fontosabbnak érzem, ha azon a létrán akár csak egy fokot is sikerült feljebb lépnünk.