58. Nap. -OCebreiro-Samos

 

Még az elsők közt értem a faluba. Akik már papucsban sétálgattak az ajándékboltok körül, ők biztosan közelebbről indultak.

Szép és korszerű önkormányzati szállás van a faluban, többemeletes, sok férőhellyel és kényelmes földszintes ágyakkal.

Az a jó, hogy nem lehet előre foglalni, és csomag előreküldése sem lehetséges náluk. Ez így korrekt, mert a hátizsák nélküliek lehagynának bennünket az úton.

Nem sokkal utána a szobámba érkezett Jean-Pierre, akivel harmadik napon a Saint Roch menedékhelyen aludtam. Azután is sokszor laktunk egy helyen, meg ő is kempingezett. Auvillar óta nem tudtam róla.

Nagyon örültünk, még a feleségének is megmutatta, hogy itt van Georges. Most szandálban megy, mert nagy vízhólyagja van. Zuhanyzás után körbejártam a falucskát.

A bárban ittam egy jó teát, és 7.00-ra mentem a vasárnapi misére.

O Cebreiróban van a legrégebbi fennmaradt templom, a 9. században épült Santa María.

Egy valódi „szent csoda” helyszíne, amely 1300 körül esett meg. A legenda szerint egy viharos téli estén egy mélyen hívő parasztember felküzdötte magát O Cebreiróba a misére. A liturgiával megbízott, kevésbé erős hitű szerzetes megvetően gondolta magában: „Ki az a bolond, aki képes ilyen vihart is elszenvedni ahhoz, hogy megnézzen egy darab kenyeret és egy kis bort!”  Alig mondta ki magában ezt a mondatot, amikor az ostya valódi hússá, a misebor pedig valódi vérré változott.

Ma mindkettőt, kis üvegfiolába zárva, a kápolnában láthatjuk.

A mise is varázslatos volt. Két fiatal pap celebrálta: az egyik spanyolul, a másik angolul beszélt. A végén zarándokáldást és egy kis ajándékot kaptunk, és együtt mondtuk el a zarándokimát.

Utána még körbesétáltam, megnéztem a több mint ezer éves, kör alakú „hobbit házakat”, és megmutattam a fiúknak a napnyugtát. Otthon a kazánt szervizelte a szerelő, nyugodtan várhatjuk már a telet.

Lehet, hogy utolérem az előttem haladó magyarokat. 

Tamás, aki Budapestről indult májusban, előző éjjel itt aludt. Erikaék pedig két nappal járnak előttem.  Ebben a bárban a múltkor is kávéztam.

Fonfríában minden háznak tehenészete van – meg a többi falunak is ezen a környéken.

Egész nap csodás legelők közt vezet az út.

Dél-koreai barátom, Joung sajnos nem tud angolul egy szót sem, de rengetegszer találkoztunk, és szavak nélkül is összebarátkoztunk. Hasonlóak a szokásaink: ő is korán kel, és fejlámpával indul útnak. Azonos szállásokat preferálunk, és még a konyhában is láttam, hogy olyasmi ételeket vásárol, mint én. Mindig nagyon örülünk egymásnak.

Ramilban van ez a több száz éves gesztenyefa, és mindenfelé potyog a szelídgesztenye – meg kéne sütni :-)

Triacastellóban délidőben egy bárban megpihentem, volt a kedvenc galíciai édességem, a queso con membrillo 😋 és tea.

Ezután lehet választani, hogy Samos vagy San Xil felé akarsz-e menni. Én a samosi kolostort néztem ki ma éjszakára, így balra kanyarodtam.

Az utolsó szakasz nagyon szép: árnyas patak és kőfal között halad.

Szép volt a mai út, kis falvakon keresztül, düledező kőházak, kőlapokkal fedve, mohás kőfalak, mint a mesekönyvben.

Ezt még az utam elején olvastam egy kövön. Ahogy telnek azóta a hetek, egyre inkább érzem, mennyire igaz:

„Aki elindul, nem ugyanaz, mint aki megérkezik, mert az út megtanít hallgatni, elfogadni és hálásnak lenni minden pillanatért.”