61. Nap. -Eirexe- Arzua

 Eddig az úton nem sok honfitársammal találkoztam. Pontosabban Franciaországban senkivel, Spanyolországban három zarándokkal eddig. De velük is csak futólag, egy-két rövid beszélgetés erejéig.

Ehhez képest itt, a cél előtt a sors úgy összeterelt bennünket, hogy ma este négyen is ültünk magyarok a vacsoraasztal körül. :-)

Tegnap írtam, hogy Erikával útközben találkoztam, az Eirexe-i szálláshoz érve pedig már ott várakozott Jack, aki igazából István.

1.00-kor nyitott a szállás, elhelyezkedtünk. Jól esett a meleg vizes tusolás, az aznapi ruhákat kimostam és kiteregettem a napra. Még mindig kitart a gyönyörű nyár végi idő, 23 °C. Vasárnaptól mutat az előrejelzés csapadékot.

Közben befutott Tamás is, aki kicsit később indul általában, mint én. Fölöttem levő ágyat foglalta el.

Nagyon kicsi falu, pár házból áll, de azért két bár is van.

Fél 7-ig a bárokban is szieszta van. Addigra jócskán megéheztünk, és együtt indultunk vacsorát keresni. Csatlakozott hozzánk Erika barátnője, Simóne Svájcból, és az albergéből egy lány a Hawaii-szigetekről, Kiana. Ő tájépítészetet tanult San Franciscóban.

A közelebbi bárban mondták, hogy menü nincsen, csak étlapról választhatunk, úgyhogy gondoltuk, megnézzük a másik bárban, mi a helyzet.

Sajnos ott sem volt menü, de egészen jó ételeket sikerült választani

Most is caldo gallego levest kértem – ez az a magas káposztaféléből főzött leves.

.

Második fogásnak rizseshúst, finom volt, sok csirke- és disznóhússal. Hasonló az otthonihoz, de zöldségek is voltak belefőzve.

Tamással ketten rendeltünk hozzá egy üveg könnyű vörösbort.

Kellemes este volt, jót beszélgettünk. Nekem ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagyobb baráti társaságban vacsoráztam ismerősökkel. Üdítő volt, mint minden változatosság.

A vendéglőnek állatai is vannak – jöttek csirkék, kecskék, de a legkedvesebb ez a kiskutya volt, Lilla.

Már sötétben mentünk vissza az 500 méterre lévő szálláshelyre.

Reggel a szokásos időben lent készülődtem az étkezőben. A municipál albergében mindig van elegendő asztal, szék a cuccok kipakolásához – gondolnak erre. A szállások egyébként korszerűek, szépek, és ehhez képest olcsók is: 10 €-ért lehet az ilyen helyeken megszállni.

Errefelé már egyre több az eukaliptuszerdő. Galíciában szerintem ez a fafajta van túlsúlyban. A fiatal fáknak hamvas a levele, hajnali megvilágításban olyan szép, mintha téli fenyvesben járnék.

Egyre több a viaszpecsét-készítő, ahogy Santiago felé haladunk. Én az elsőnél csináltattam egy szépet, de most már nem állok meg mindegyiknél.

Legutóbbi emlékezetes hely, itt ettem meg ebédre a kagylókonzervet – utána három napig rossz volt a gyomrom.

Melide előtt egy bárban vettem egy teát és zarándokreggelit.

Meg lettem örökítve Szent Jakabbal.

Jó kabala volt Orbigóban megvenni a kesztyűt és a meleg sapkát. Azóta végig reggelente is 13–14 °C van.

Ma is sodor magával a tömeg. Az első tervem Melide volt, de túl korán ott voltam, így mentem tovább a „zarándokosztálykirándulással”.

Előre nézek a kanyarig – ötven ember előttem, visszafelé is legalább húszat látok. Van valami sajátos hangulata ennek a „Camino-fesztiválnak” itt, az utolsó 100 km-en. Ráhangol a beérkezésre.

De ha összejön, megpróbálom csak három napig élvezni ezt az utazást a „Camino Expresszel”. Arra gondoltam, ha kicsit megnyújtom a napokat, péntekre a zarándokmisére beérhetek a városba. Jól érzem magam, az időjárás remek, úgyhogy remélem, teljesíthető.

Írtam Tamásnak, hogy én tovább megyek, álljon meg majd, ahol úgy érzi – az ő hátizsákja majdnem kétszer ilyen nehéz. Santiagóban úgyis találkozunk.

Jólesett ma újra ismerős arcok között lenni. Két hónapig csak idegeneket láttam. Persze itt valahogy senki sem idegen. Mind egyformák vagyunk – nemzetiségre, korra, múltra való tekintet nélkül. Talán mert mind ugyanazt keressük: valamit, ami nem múlik el, amikor véget ér az út.