60. Nap. -Ferreiros-Eirexe

 

1/4 2-re értem Ferreriosba Én voltam az első vendég.

Ez egy nagyon kicsi, pár házból álló település. Legutóbb is itt szálltam meg, és most is ugyanazt az ágyat választottam.

Mivel van mosógép, még elég korán van, és szépen süt a nap, gyorsan mindent bedobtam, és csináltam egy nagy mosást.

Ekkor érkezett egy üzenet Tamástól, aki Budapestről indult áprilisban, és eddig előttem haladt. Azt írta, most ér Ferreriosba. Itt van a 100 km-es kőnél.

Kiszaladtam hozzá. Örültünk a találkozásnak, és leültünk a bárban egy italt inni, meg beszélgetni. Mondtam neki, hogy van itt bőven szállás, így nem is ment tovább Portomarínba, hanem maradt ő is. Ő is csinált egy nagy mosást.

Jó volt ez a délután — beszélgetni az azonos helyekről, élményekről.

Miután ő is elkészült, átmentünk a bárba egy zarándokmenüre.

Ismét a caldo gallego-t választottam, mert nagyon szeretem. Tamás makarónit kért előételnek.

Második fogásnak mindketten borjústeaket ettünk krumplival, édességnek pedig gyümölcsöt választottam.

Tamás már 177 napja van úton, és eddig soha nem foglalt előre szállást. Mesélte, hogy mindig volt hol aludnia — valahogy minden megoldódott.

Ahogy hallgattam, arra gondoltam, milyen különös szabadság rejlik ebben a bizalomban: amikor az ember elengedi a kényelmet és a terveket, és egyszerűen csak rábízza magát az útra. Ő felmondott a munkahelyén is. Nem mindenkinek való így járni, de aki meg meri próbálni, gyakran megtapasztalja a gondviselés csendes csodáit. Én is hasonlóan érzem : aki bizalommal lép az útra, azt az út valóban elvezeti, és megajándékozza a szabadság érzésével.

Reggel a szokásos időben ébredtem, csendben az ebédlőben pakoltam össze.

Kis falvakon haladtam keresztül, régi, erődszerű lakóházak között. Ilyen lőrésszerű ablakokat készítettek régen.

Mire kivilágosodott, Portomarínba értem. Itt van az a völgy, vagy inkább víztározó, ami most üres, így látni lehet a régi római hidat alattunk.

Itt már minden irányból jönnek a zarándokok — egyre többen vagyunk. Most jól esik ilyen nagy csapatban menni, a sok friss ember lendülete visz magával.

Ez az utolsó szakasz már olyan, mint egy jutalomkirándulás.

Egyszer csak ismerős alakot láttam meg magam előtt: utolértem Erikát. Betértünk egy kávézóba.

Kiderült, hogy ugyanarra a szállásra igyekszik, mint mi. A Camino Partyról ismerjük egymást — akárcsak Tamással. Budapestről, Le Puy-ból, Saint-Jeanból indultunk, és most- Santiagó,  a cél előtt-egyszerre találkozunk. Azon gondolkodtam, mennyi lehet ennek a véletlennek a valószínűsége. Nem érdekes?

Eirexe előtt egy hölgy ült a donatívós asztalkánál, és húzni lehetett az idézetek közül. Én ezt kaptam. Szép, reménykedő és elgondolkodtató — itt, az út vége felé, a Caminóra is vonatkoztatható:

„Ne feledd, néhány dolognak véget kell érnie, hogy jobb dolgok elkezdődhessenek.”

Néztem az utat magam előtt. Tudom, hogy Santiagóba vezet, de most már nem ez számít. Elég hinni, hogy jó felé tartok.