55. Nap. Foncebadon-Ponferrada

 Elsőként érkeztem a foncebadoni Parroquial Domus Dei szállásra. Az egyik legkisebb ebben a kategóriában, de otthonos és barátságos.

A rutinteendők után rengeteg időm maradt, elmentem a Druida Bárba teázni. Itt fenn, 1400 méteren, hűvösebb van, még ha süt is a nap. A levegő friss, tiszta, a csend szinte kézzel fogható.

Délutánra nagyjából heten kvártélyoztunk be a szállásra.

Önkéntesünk mondta, hogy ötkor körbekérdez, van-e igény közös vacsorára.

Antónióval ketten jelentkeztünk csak. Együtt készítettük elő a levest. Ő sevillai, csak spanyolul beszél, de hamar összebarátkoztunk.

A vacsorán végül öten vettünk részt. Önkéntesünk nagyon finom, csípős rizses-lencsés levest főzött, mellé tortillát, és megbontottunk egy üveg vino tinto-t. Egyszerű, mégis meghitt este volt, jóleső emberi közelséggel.

Másnap hajnalban elsőként indultam el a szállásról. Innen mindössze két és fél kilométer a Cruz de Ferro, és szerettem volna ott egyedül lenni.

A Cruz de Ferro a Camino egyik legmélyebb lelki pontja. Nemcsak egy kereszt a hegytetőn, hanem az elengedés és a hála helye. A zarándokok a világ minden tájáról követ hoznak magukkal, amit itt letesznek — jelképezve valamit, amit letennének az életükben: terhet, fájdalmat, félelmet, vagy valakit, akit szeretnek, és Isten kezébe helyeznek.

Ahogyan korábban is, most is elöntöttek az érzelmek és az emlékek …

Még otthon fogott meg ez a vers (a Francia Intézet könyvajánlójában olvastam róla). Úgy éreztem, mintha rólam szólna. Fejből tudom, és hajnalban, amikor indulok és a holdfényben fakók a mezők…, gyakran eszembe jut.

“Victor Hugo: Demain, dès l’aube…

(Holnap hajnalban)

Holnap hajnalban, mikor a mezők fakók,

Elindulok. Tudom, hogy vársz reám.

Erdőkön át, hegyeken át megyek,

Nem bírom már, hogy ne legyek csupán.

Szememmel befelé nézek csak egyre,

Nem látok, nem hallok semmit kívül,

Hajlottan járok, kezem összefonva,

Szívemben éj van, nappal sincsen kívül.

Nem nézem az estét, aranyban oldva,

Sem a vitorlást Harfleur irányán,

Mikor elérek, sírodra leteszem

Zöld magyalod, s virágzó hangaszál.”

A hangát az Aubrac-fennsíkon szedtem,

a magyalágat Aveyron óta hozom,

az egyik követ otthonról hoztam,

a szív alakút pedig, az úton találtam.

Mennyi fájdalom, emlék és szeretet gyűlt össze ezen a helyen. Ezer év óta minden kő valakinek a történetét, terhét, elengedését őrzi. Az idők során egy hegy emelkedett belőlük .

Tovább indultam, majd néhány kilóméterrel később, messziről nem tudtam mi lehet a fény a sötétben. Kivilágítva mint búcsún a kőrhinta. Kellemes középkori hangulatú zene szól. Manjarinban egy fiatal pár bárt nyitott. Ittam náluk egy teát a tűz mellett. Nagyon kedves ez a hely, kívül-belül átmelegített. 

Pár éve még itt élt Tomas, a templomos lovag, aki nomád szállást tartott fenn a zarándokoknak. Legutóbb szerettem volna nála megszállni, de akkor épp bezárt, így tovább kellett mennem Acebóba. 

Akkor megálltam ennél a forrásnál, belemártottam a sapkámat a vízbe — nagy volt a hőség. Most nincs szükség erre.:)

Errefelé még látszanak az augusztusi erdőtüzek nyomai.

El Acebo varázslatos: a falu kőházai, a balkonok, egyszerűségében gyönyörű.

Itt láttam az egyik legszebb naplementét előző utam során.(3. Kép)

A falu után következik a Camino egyik legkövesebb, talán legnehezebb szakasza, meredeken lefelé.