51. Nap. Reliegos-Leon

 A csodás, nyárias napsütés kitartott egészen estig.

Fél kettőre már a szállásra értem. Ez egy egyszerű önkormányzati szállás, tiszta, rendes, pont megfelel egy éjszakára.

Lent van a vizesblokk, az emeleten a hálók és a konyha. Ötven férőhelyes, de kb. csak tizen vagyunk ma.

A falu kisboltja vasárnap délután is nyitva tart. Megérdemli a cégtáblára pingált Supermarket címet. Még idefelé vettem a vacsorához egy mikrózható carbonarás tésztát, pár dolgot reggelihez és egy doboz kólát.

Maga a falu nagyon kicsi. Így vasárnap délután csak két-három idős ember sétál az utcákon, élvezik a napsütést. Egyik néni mosolyogva mutatott is a napra, hogy „bueno” :-)

Tusolás és mosás után kimentem sétálni.

A falu egyetlen nevezetessége az Elvis Presley bár, egy hippi stílusban kidekorált épület. Érdekes, de egyedül nem volt kedvem beülni.

Inkább felkirándultam a Pince-hegyre. Szép kilátás volt León felé, a távolban már látszanak a nagy hegyek. Aztán a kései nap melegét magamba ittam, üldögéltem egy padon, és megittam a boltban vásárolt dobozos kólámat. 

Mint egy álmos városka a Volt egyszer egy vadnyugat című filmből. Jól esett most ez a semmittevés is.

5.00 előtt felébredtem, átvittem a holmimat a konyhába, és ott készülődtem össze.

Napkelte előtt lehetett látni a teleholdat, ahogy lenyugszik ❤️

Reliegos hajnalban.

Hétkor már Mansilla del Mulásba értem, ahol tavaly volt a szállásom. Kedveltem ezt az érdekes várost: a régi városfal olyan széles, hogy később házakat építettek rá. A szállás is jó volt, itt ettem a legfinomabb zarándokmenüt: csirkét spárgával.

Ezt már bizony dér lepte be reggelre.

Erre a szép pihenőre emlékszem León előtt.

Leónhoz közeledve egyre több az ipari létesítmény. De ennyi szántóföld után ez most változatosságnak számít. :-)

Valdelafuentében egy asztalkánál ez az ember gyönyörű viaszpecséteket ad az útlevelünkbe.

Ez a ‘Kis hercegből ‘ ihletett kedves gondolat tetszett az aluljáró falán.

Carrión óta mindig a fülemben van, és ma egész úton dudolgattam John Denver dalát, az apácákkal együtt énekeltük, és valahogy azóta is kísér:

„Country roads, take me home to the place I belong”

(„Vidék útjai, vigyetek haza oda, ahová tartozom.”)

Erről más country-dalok is eszembe jutnak – és meg is hallgatom a Spotify-on:  James Taylor szelíd bölcsessége még a hosszú hajú korszakából: “The walking man walks.” („A vándor csak megy tovább.”) És Johnny Cash klasszikusa: “I walk the line.”  Ezek a dalok is olyan nyugalmat, csendes derűt és szabadságot árasztanak, mint a Mezeta tágas horizontja…