56. Nap.-Ponferrada-Villafranca del Bierzo

 2.00 körül már Ponferradában voltam. Két út vezet be a városba, én azt választottam, amelyik a szállásom felől közelít. Egy nagy, 175 személyes, egyházi fenntartású albergue működik itt, a San Nicolás. Adományért lehet itt aludni.

Nagyon korszerű, bőven van hely még ilyen sok ember számára is. Amerikai és ausztrál önkéntesek fogadtak bennünket.

Közös délutáni programok nincsenek, de van egy kápolnája a kertben, és bejelentkezéskor mindenkit hívtak a 8 órás misére a katedrálisba.

Az első emeleten, nagyon komfortos szobában kaptam helyet. Öten vagyunk csak, én alsó ágyon alszom. 

A zuhanyozás és mosás, kiteregetés után elmentem a 300 méterre lévő szupermarketbe, hogy vacsorát és holnapra ennivalót vásároljak.

Cézár-saláta és currys csirke lett ma a vacsora.

Kis pihenés után elindultam a városba – nagyon jó a szállás lokációja is, negyedóra innen a belváros. Mivel Ponferradában legutóbb nem álltam meg, most szerettem volna kicsit körülnézni, esetleg a templomos lovagok hatalmas várát megnézni.

Ezzel most nem volt szerencsém: még láttam embereket sétálni a falakon, de mire a kapuhoz értem, a jegyszedő mondta, hogy már bezárták.

Nem baj – ez a vár kívülről is rendkívüli, már csak a méretei miatt is lenyűgöző. Érdekelnek egyébként a templomosokhoz fűződő emlékek, legendák. Két éve a tomar-i kastélyuk teljesen elvarázsolt . Jelképeikhez titokzatos, misztikus vagy rejtett jelentéseket társítanak

Ponferrada vára egyébként a 12. században épült, és a templomos lovagok egyik legfontosabb erőssége volt Spanyolországban. A rendet a León királyság hívta ide, hogy védje a Compostelába tartó zarándokokat. A templomosok nemcsak katonai erejükről, hanem hatalmas vagyonukról és befolyásukról is ismertek voltak: birtokokat, várakat és pénzügyi hálózatot irányítottak egész Európában. Ponferrada vára ennek a hatalomnak egy máig álló emléke.

A vár látogatása helyett a miséig a sétálóutcákon tettem egy kört, és kiültem egy kis teázó teraszára egy menta teára.

A harmadik teám ma, de jobban esik most, mint a kávé – hűvösebb az idő.

A katedrális neve a Tölgyes Boldogasszony. Az előtte álló szobor idézi fel a legendát, miszerint a ponferradai erőd építése során egy templomos lovag egy öreg tölgyfa odvában rátalált a Szűz Mária-képre, amelyet évszázadokkal korábban rejtettek el ott. A hagyomány szerint a képet a szaracén előrenyomulástól való félelem miatt rejtették el.

A templom és a mise is nagyon szép volt, a végén zarándokáldással és szenteltvíz-hintéssel. A sekrestyében kapott pecsétet, akinél ott volt a kredenciálja – én az enyémet sajnos a szálláson felejtettem.

A szálláshelyünk önkéntesének vezetésével ment haza a csapat az alberguébe. Maria Luisa is ott volt – vett új lábbelit a városban.

Reggel az ebédlőben készülődtem, reggeliztem. Hatkor nyitották ki a kaput, és útnak indultam.

A lámpafényben még sejtelmesebb ez a figura: egy nazarenót ábrázol – a Szent Hét (Semana Santa) hagyományos, csuklyás alakját, aki vezeklésként gyertyát visz az éjszakai körmenetben. A szobor a város vallásos gyökereit is jelzi, és a spanyol húsvéti szertartások elengedhetetlen alakja.

Szép az út kifelé a városból – parkokon, utcákon keresztül. 

Műalkotások díszítik , teszik vidámmá a várost. 

Ez a környék ismét szőlőtermő vidék. 

Az út mellett borászatok épületei és kis szőlőskertek terülnek el.

A várost követő falvakról az az emlékem maradt, hogy 40 °C-ban gyalogoltam; délután vizes törülközőt csavartam a fejemre, hogy hűsítsen.

Egy asztalkánál pecsétkészítő ember dolgozik – kértem tőle egyet emlékbe.

Három éve itt, Cacabelosban szálltam meg. Jó volt a szállás, de a műanyag tetős zuhanyzó alatt úgy megrekedt a levegő, hogy elment volna szaunának is.

Az itt lévő templomban van egy relief, ami azt a ritka eseményt örökíti meg, amikor a kis Jézus kártyázik Szent Antallal.

Cacabelos után jön ez az idilli kép: „ház a szőlőhegyen” – lehetne Olaszországban, vagy akár a Balaton-felvidéken is.

Szép nap volt. Csendes, tartalmas, jó találkozásokkal és nyugodt pillanatokkal úton lenni.