49. Nap. Carrion de los Condes- Sahagun

 Legutóbb is hallottam már róla, hogy van egy magyar apáca nővér Carriónban. Csak nem tudtam, melyik szálláshelyen, mert a városban három szentről elnevezett albergue is van.

Most már készültem, és egyenesen a Santa Mariához mentem.

Egy nővér ült a recepciós asztalnál, és nagyon sajnálkozva fogadott, hogy megtelt mind az ötven ágy. Próbálkoztam kérlelni, hogy legalább a matracon hadd aludjak valahol.

Ez a találkozás is, úgy érzem, a Gondviselés szervezése volt. A nővér természetesen éppen Erika volt – fantasztikusan kedves ember. Örülök, hogy megismerhettem.

Mondta, hogy a másik szálláson tud nekem helyet szerezni igazi ágyban, de ha nagyon szeretném, kerít egy matracot, és van pont egy hely az előtérben, ahol elfér. Természetesen ezt választottam, mert kíváncsi voltam a Santa María zarándokszállásra, sokat olvastam róla a blogokban.

Ez sem véletlen lehet, hogy éppen az utolsó hely volt, és pont Erika nővért vezette a sors az utamba. Ezek a Caminónak azok a bizonyos kis csodái. Amire érdek nélkül, tiszta lélekkel vágysz – az valósággá válik. Néha úgy érzem, a vágyaink és gondolataink írják a jövőnket.

Mivel fél 4-re értem ide, és még el is beszélgettem az időt, zuhanyozás és mosás után siettem egyből a szupermarketbe, hogy valami ennivalót vásároljak. Mert utána nagyon tartalmas programok vártak még ránk.

Fél 6-kor a templomban kezdődött az esti énekes ima, a vesperás. Erikáék gyönyörűen énekeltek.

Ezután az utcán találkoztam a német Christine-nel, akit még Franciaországból ismerek. Meghívtam a következő programra, ahol a négy apáca hangszereken játszott nekünk.

Ez is nagyon szép esemény volt, kb. 40-en hallgattuk őket a szálláshely előterében. Még arra is volt alkalom, hogy mindenki bemutatkozzon – csak névvel és azzal, honnan jött. Jó ez a bemutatkozás, mert utána, ha találkozunk, már tudjuk, hova tenni egymást. Itt most a legtöbben az Egyesült Államokból jöttek.

A zenélés után együtt mentünk át a szomszédos templomba, ahol héttől a zarándokmise kezdődött. A végén áldást kaptunk, a homlokunkra rajzolt kereszttel. Az áldásom Nagymaros óta először magyarul hangzott el.

A végére már nagyon megéheztem. A konyhába betettem a mikróba az előre elkészített lasagnámat, és egy instant levest terveztem hozzá előételnek. Sajnos vízforraló nem volt a konyhában, de olyan szerencsém volt, hogy aki tésztát főzött, épp szűrte le a vizet – és a finom, tészta lével készült el a levesem.

Vacsora után a kertben még egy kicsit beszélgettem Szilárddal, a harmadik magyar zarándokkal, akivel idén találkoztam. Vett egy üveg Verranót (ez a sangria-szerű, gyenge ital), és megkínált belőle.

Ezután nyugovóra tértem a matracomon. A környék egy kicsit mozgalmas volt így estefelé: mellettem volt a telefon-töltő elosztó és a fürdőszobához vezető folyosó is. A helyiség világítása mozgásérzékelős, de engem mindez nem zavart. Betettem a füldugókat, fejemre húztam a hálózsákot, és reggelig aludtam, mint a bunda.

Hatkor nyitották ki az önkéntesek a kaput, egyszerre indultunk többen a sötétbe.

A városból kiérve már szét is szóródtunk, mindenki a saját tempójában gyalogolt. Arra lettem figyelmes, hogy az előttem járók az eget kémlelik – egy műhold-sorozat húzott el fölöttünk az égen. :-)

Utána újabb gyönyörű napkeltében gyönyörködhettem.

Aztán a semmi közepén egy díszes kávézó csalogatta az úton levőket. Én nem álltam meg, mert indulás előtt reggeliztem: a tegnap vásárolt croissant-t és ivójoghurtot ettem, és kávét is készítettem.

Ma is tipikus mezeta tájon haladunk – a nagy pusztaságon.

És a reggeli hosszú árnyékok :-)

A mezeta nem egy változatos táj: síkság az út mindkét oldalán, most ősszel learatott gabonatáblák. Néha azzal játszom, hogy pár percig csukott szemmel gyalogolok, aztán kinyitom – és megint ugyanazt látom.

Néhol fasorban halad az út.

Szélmalom lehetett?

Útközben gyakran szóba kerül, a vallási indíttatáson túl, mi a vonzó ennyi ember számára a Caminóban. Miért vállal ennyi nehézséget?

A természetben, a csendben és a magányban valami megváltozik bennünk. Örülünk, ha az alapszükségletek megvannak. Itt nem kell megfelelnünk senkinek, nem kell védekeznünk – az út és a társak elfogadnak úgy, ahogy vagyunk. Egy ideális világ. A fáradtság, az eső, a fájó lábak mind próbák, de ezek hozzák el a legszebb pillanatokat is. A nehézségek mögött pedig béke és öröm rejlik – a Camino egyszerre nehéz és gyönyörű.

Újabb szíveket találtam :-) kicsiket, nagyokat, épeket és összetörteket.