1. nap – Taizében

 

Maga a falu gyönyörű környezetben, egy domb tetején áll. Régi kőházak, szűk utcák és egy szép templom adják meg a hangulatát.

A közösség épületei kissé távolabb helyezkednek el, inkább egy egyszerű, nagy nemzetközi táborra emlékeztet az egész. Már messziről felismertem a híres harangos kaput, a faépületeket és a nagy rendezvénysátrakat.

A fogadóépület csak fél tizenegykor nyitott, így várakozás közben már sikerült megismerkednem néhány újonnan érkezővel. Nyitásig elmentünk a vasárnapi énekes imára a nagytemplomba, amelyet Silenciumnak hívnak.

A Taizé Közösség a második világháború idején született meg, amikor Roger testvér 1940-ben megérkezett ebbe a kis burgundiai faluba. Menedéket adott üldözötteknek, később pedig többen is csatlakoztak hozzá. Így alakult ki az a nemzetközi, ökumenikus szerzetesközösség, amely ma a béke, az egyszerűség és az egység egyik legismertebb lelki központja Európában.

Taizé különlegessége az egyszerű, ismétlődő énekekben rejlik. Ezek a rövid dallamok és imák szinte észrevétlenül csendesítik el az ember szívét.

Az énekek között hosszabb csendet tartanak, és talán sehol nem tudok olyan mélyen és összeszedetten imádkozni, mint ezekben a percekben. Az imában mindannyian benne voltatok, akik ezt olvassák. 

Amikor véget ért az ima, a recepció is kinyitott. Azt mondták, először kapunk ebédet, a regisztráció pedig csak fél négykor lesz.

Itt igazából nem számít, ki honnan érkezik, milyen nyelven beszél vagy melyik felekezethez tartozik. Mindenki ugyanazt a belső békét keresi.

Egy kedves caminos barátom mutatta meg még Budapesten, hogy a Mária utcai jezsuita templomban péntek esténként Taizé-énekes ima van. Azóta, ha tehetem, én is eljárok ezekre az alkalmakra. Sok éneket ismerek már — igaz, többnyire a magyar verziót. A gyertyafény, a csend és az egyszerű dallamok együtt olyan légkört teremtenek, ahol a legegyszerűbb énekek is mélyen megérintik az embert.

A várakozás is kellemes ezen a helyen. Mindenki nyitott és barátságos. A legtöbben Németországból érkeztek, sok a francia, de hollandokkal és távol-keletiekkel is találkoztam.

A párizsi Joëllel a bárban kávéztunk. Ő innen Assisibe indul zarándokútra, és három hónapig lesz úton. Közben vettünk egy-egy háromeurós esernyőt, mert esős idő várható. Neki ugyan van poncsója is, amit sátorként lehet használni. Új szavakat is tanulok. Az én ernyőm océan bleu, az övé ciel bleu színű lett. 

Jó érzés franciát gyakorolni vele, türelmesen javítgat, amikor elakadok.

Fél négykor került sor a regisztrációra. A harmincöt év felettieket külön csoportba osztják, körülbelül ötvenen lehetünk. A fiatalok viszont legalább hétszázan vannak.

Bár előre jeleztem, hogy sátorral érkezem, végül mégis a hálótermi elhelyezést választottam, mert egész nap esett az eső, és a sátram még előző estéről sem száradt meg. Öten kerültünk egy szobába.

Reggeli után Wolfganggal beszélgettem, aki Stuttgart mellől érkezett. Minden nagyon egyszerű itt — a szállás, az ételek, az egész életforma. És talán éppen ettől hiteles.

A délelőtti beszélgetésen ezt a kérdést tették fel:

– Mi az, amit keresek?

Azt érzem, jó helyen vagyok. Talán éppen ezt kerestem: nyitott embereket, egyszerű jelenlétet, fölösleges szerepek nélkül — valami olyasmit, mint a Caminón.